Át kellene adni Romániának Makó és Békéscsaba környékét. Cserébe Románia oktatási engedményeket ígér, beleértve ,,az állam által fenntartott vagy legalábbis szubvencionált magyar egyetemet”. (Romsics 2018: 263. o.) Ilyen ígéretet egyébként a Bukarest a román NATO- és EU-csatlakozás magyar támogatása előtt is tett, szinte pontosan nyolcvan évvel később. Máig sem tartották be, sőt 2020-ban a megadott oktatási jogok szűkítése folyik.

Területi kérdésekben Románia támogatná a Duna-Dráva vonalat, mint szerb-magyar határt. Bácskát, Pécset, Baját és a Drávaközt persze fegyverrel kellene visszafoglalni. A stratégiai cél egy román–magyar–olasz szövetség Jugoszlávia és a szovjetek ellen. Magyarország kapna némi hitelt és talán kevésbé rabolnák ki; ez utóbbi az adott pillanatban égető kérdés. Kétségbeesett helyzetében a magyar kormányzat hajlandó tárgyalni. Van, aki szerint a román-magyar szövetség megoldás lehetne az erdélyi kérdésre, de éppen ez az a pont, ahol Románia gyakorlatilag nem ajánl semmit. Az erdélyi román politikusok talán még hajlandóak lennének az engedményekre, de Bukarest nem. Ezen felül ott van a teljes magyar bizalomvesztés a román ígéretekkel szemben, ráadásul a Brit Birodalom és az Egyesült Államok élesen ellenzi az olasz-román terveket. Magyarország a román érdekek szolgálatában ugrana bele egy újabb háborúba, egyetlen garantált eredménnyel: elveszik Makó és Békéscsaba. E két város megszerzését Brătianu szükségesnek tartja, már csak az Arad-Nagyvárad vasútvonal miatt is, ami ekkor Békéscsabán keresztül fut. A két hónapig húzódó ügy egy újabb nagy ,,mi lett volna, ha” a magyar, sőt európai történelemben. Geopolitikailag valódi védővonalat a Szovjetunióval szemben csak egy erős magyar–lengyel–román szövetséggel lehetett volna képezni. Magyarország teljes elidegenítéséért Csehszlovákiához hasonlóan Románia is nagy árat fizet majd két évvel München után, 1940-ben, amikor szovjet-magyar harapófogóba kerül. De ha ekkor meg is valósul a szövetség, az a román telhetetlenség miatt nagyon egyenlőtlen és kétséges tartósságú lett volna. Ahogy Raffay Ernő írja: ,,Magyarország (...) alávetett szereppel bírt volna, például külpolitikájának alakításában.” (Raffay 1990: 103. o.)