1919. június 29.

Ezen a napon utasítja hivatalosan is a Forradalmi Kormányzótanács a Vörös Hadsereget az északi hadjáratban felszabadított területek kiürítésére az előírt demarkációs vonalig.


A kiváló hadvezérnek bizonyult Stromfeld Aurél lemond a vezérkari főnökségről, utóda július 3-ától Julier Ferenc lesz. Az áldozat azért nem teljesen hiábavaló. Vajon mi történt volna, ha a cseheknek kellett volna kiürítenie a végső demarkációs vonaltól délre eső, jelentős területeket? Otthagyták volna-e az egyébként maguknak követelt Miskolcot vagy Tokajhegyalját? Hasonlóan alakult volna-e a történet, mint Baranyában a szerbekkel, vagy elérik, hogy ez a régió is Csehszlovákia része legyen? Nem valószínű, de nem is kizárt, hogy elérik, mert a szerbekkel szemben legalább ott volt szövetségesnek Olaszország. Akkor ma bizony úgy mennénk várat nézni Diósgyőrbe, mint Krasznahorkára: vendégként saját földünkön. És igaz is, Miskolc mitől magyarabb, mint megannyi elcsatolt, a korban túlnyomóan magyar lakosságú város?

Valójában csak attól magyarabb mondjuk Komárom északi részénél, hogy innen a magyar hadsereg kiverte a cseheket, onnan pedig nem sikerült, a nagyhatalmak szeszélye pedig elfogadta ezt a helyzetet. Miskolc nem magyarabb város, mint Komárom vagy Dunaszerdahely, Szeged sem magyarabb, mint Arad vagy Szabadka, ahogy Békéscsaba sem magyarabb, mint Nagyvárad és Kolozsvár. Egyszerűen csak szerencséjük van, hogy a történelem nem alakult rosszabbul. Lehetne könnyen kisebbségi a szegedi, békéscsabai vagy miskolci magyar is. Ez nem a szomszédos államokon múlt.