A számokat jól ismerjük, mi veszett el: az ekkor 282 870 négyzetkilométernyi Magyarországelvesztette területeinek kétharmadát, 18 264 533 főnyi lakosságának több mint felét. Nyugat-Magyarország/Őrvidék: 4 020 négyzetkilométer, 292 ezer lakossal, akikből 26 ezer magyar anyanyelvű Ausztriához kerül, ekkor még csak papíron. Csehszlovákiáé lesz a Felvidék (Felföld), Kárpátalja és a Csallóköz: 61 633 négyzetkilométer terület, 2,92 millió lakossal, akik közül 1,066 millió a magyar anyanyelvű. Románia megszerzi Erdélyt, a Partiumot és Máramaros déli részét, továbbá a Kelet-Bánságot. Ez a négy régió együtt nagyobb a trianoni Magyarországnál: 103 093 négyzetkilométer, 5,228 millió lakossal, akik közül 1,658 millió a magyar anyanyelvű. A Délvidék (Bácska, Nyugat-Bánság), a Drávaköz, Muraköz és a Muravidék a délszláv királyság része lesz. A térség 20 551 négyzetkilométer területű, 1,655 millió lakossal, akikből 466 ezer a magyar anyanyelvű.

Természetesen Horvátországgal is megszűnik a 818 évig tartó perszonálunió, Horvát-Szlavónország 42 541 négyzetkilométerrel és százezer magyarral szintén a későbbi Jugoszlávia részévé válik. Lengyelország Árva, illetve Szepes vármegyék magas-tátrai hegyvidékén 584 négyzetkilométer területet kap közel 25 ezer lakossal, köztük néhány száz magyarral. Fiume hat és félezer magyar anyanyelvű lakosával később Olaszország része lesz.

Az új Csonka-Magyarország területe 93 ezer négyzetkilométer, lakossága 7,6 millió, akik közül csak tíz százalék nem vallotta magát magyar anyanyelvűnek: 551 212 német (6,9%), 141 882 szlovák (1,8%), 36 858 horvát (0,5%), 23 760 román és további közel ötvenezer délszláv. Raffay Ernő nagyhatású, úttörő könyvének, a Trianon titkainak térképét idézzük magunk elé: Németországból két elvesztett világháború után is jóval több maradt, mint Magyarországból 1920 után. Európában máig példátlanul kemény a békeszerződés, hasonlóval csak Törökország esetében próbálkozott az antant. Tilos a sorozott hadsereg, a hivatásos hadsereget 35 ezer főben maximálják. Magyarország háborús jóvátétel megfizetésére kötelezett a megszállók által már lefoglalt és elszállított vagyonelemeken túlmenően a győztes hatalmak felé. A fizetendő összeget 1923-ban a Népszövetség Jóvátételi Bizottsága állapítja meg. Összege 200 millió aranykorona, amely utolsó részleteinek megfizetésére az 50-es években került volna sor a nagyhatalmak mellett Románia, illetve Szerbia jogutódaként a délszláv állam részére. Financiális okokból, valamint szerteágazó politikai megfontolásokból nehéz és fordulatos diplomáciai tárgyalásos folyamatban sikerült elérni, hogy a követelők előbb moratóriumot adva felfüggesztették a törlesztést, majd a nagy gazdasági világválság alatt előbb átütemezték, végül gyakorlatilag elengedték a kötelezettséget. A békeparancs foglalkozik a kisebbségek védelmével, az ígéretek azonban jórészt üres szavak maradnak – máig. A cseh, de különösen a szerb és román hatalom semmivel sem bizonyult kevésbé nacionalistának és elnyomónak, mint a magyar. Sokszor még az uralkodóvá lett nemzetek sem voltak elégedettek. Egy jellemző, szerbek által dúdolt nóta a 30-as évek Délvidékéről: „Négy lovat adtam a szerbek jöveteléért, nyolcat adnék az elmeneteléért.” (Macmillan 2005: 180. o.) Ez utóbbinak persze jórészt anyagi okai vannak. A gazdasági hatások elképesztőek, természetes egységek bomlanak fel: a gyár az egyik oldalon marad, a munkás a másikon. Egész régiók szegényednek el az új határok mindkét oldalán. A szén- és vasbányászat túlnyomó része az utódállamoké lesz. Elveszik a sóbányászat egésze, az erdők 85, a szántók 57, az ipar 52 százaléka. (Raffay 1990: 148-159. o.)

De a legnagyobb csapás nem a bánya, a gyár, a hegy, a fa, a folyó és az erdő elvesztése. A bányák sorsa a kimerülés és a bezárás, gyárakat lehet építeni. A hegyek és folyók sem tűnnek el, a Hargita ott lesz száz és ezer év múlva is. Ha nem történik valami kataklizma, ott lesznek a gyönyörű középkori katedrálisok is, a várak és a városok is, egy évszázad után talán még jobb állapotban is, mint ma. Dédunokáink meglátogathatják őket, emlékezhetnek, ha akarnak. Csak nem fog rájuk köszönni senki magyarul Tordán, de talán még Kolozsváron se. Ami sok helyen ma sincs már ott, vagy csak nagyon halkan, a háttérben, az a magyar szó és a magyar kultúra. Pozsonyban vagy Kassán, Újvidéken vagy Temesváron ez van, a még éppen létezés. Ha nem változik semmi, száz év múlva még kevesebb lesz a magyar szó. Trianon kétszázadik évfordulóján sok helyen nem lesz magyar iskola, színház, könyvtár és könyvesbolt. Ott sem, ahol ma még van. Nem lesz magyar sem, életképes közösségként nem. Nem pesszimizmus ez, teljes körű egyenlőség, sőt kifejezett támogatás nélkül Székelyföld kivételével kevés az esély a magyar megmaradásra sok, ma még magyar többségű területen is, a szórványban meg semmi. Másodrendű polgárnak, kisebbségnek lenni nem jó, ezért minden nemzedékből lemorzsolódik pár százalék. A küzdés alternatívája az asszimiláció és a kivándorlás, és a folyamat inkább gyorsul, mint lassul.

Ez Trianon legnagyobb csapása, a magyar nemzet harmadának hosszú, lassú eltűnése. Nem egy éles, egyszeri fájdalom ez, hanem krónikus. De van egy másik csapása is. A megosztottság, ami a maradék Magyarországot mérgezi. A tudatunkban magunkkal sem tudunk kiegyezni: küzdjünk vagy felejtsünk? Számít-e az egész vagy nem számít? „A trianoni békekötés nemcsak területeinket, gazdasági lehetőségeinket és magyarjaink millióit vette el, hanem erőszakosan kettévágta nemzetté válásunk akkor már évszázadok óta tartó folyamatát. Mintha megtörte volna a nemzetnek a jövőbe vetett hitét és a bizalmát önmagában.” – írja Raffay Ernő. (Raffay 1990: 5. o.)
Rettenetes károkat okozott, hogy 1947-től 1990-ig nem, vagy alig lehetett beszélni a kérdésről. Gyerekek nemzedékei ültek a térkép előtt történelemórán – köztük a szerzők –, és nem értették, hova lett Magyarország nagy része. Ahogy Zeidler Miklós írja „a nemzeti kérdés – s benne a Trianon probléma – bolygatása rendszerkritikus, tehát rendszerellenes cselekedetnek minősült, aminek nyomán teljes korosztályok estek ki a hagyományos nemzeti érzés iskolájából. Más szóval: elveszett a szerves kontinuitás, hiszen a nemzeti érzés tudatos megélése vagy bűnnek számított, vagy csak gyökeresen átalakult formában volt lehetséges.” (Zeidler 2003: 10. o.) Ungváry Krisztiánnak abban nagyon igaza van, hogy Trianont „se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk”. (Lakner 2020)